Rendben van, ha nincs minden rendben

Sokan észrevettétek, hogy nem voltam túl aktív az utóbbi időben és érdeklődtetek, hogy “hová tűntem?”, még családtagok is aggódva telefonáltak rám, hogy minden rendben van-e, mert nem posztoltam mostanában semmit. A rövid válaszom, hogy persze minden rendben, a többség úgyis csak illemből kérdezi, én pedig nem vagyok az a típus, aki könnyen megosztja a problémáit.  Nem csak online, élőben sem szeretek senkit traktálni a dolgaimmal, valahogy úgy vagyok vele, hogy majd úgyis megoldom..aztán eljött az a pont, amikor rájöttem, hogy nem biztos, hogy ez volt a legjobb, amit tehettem. Az az igazság, hogy hátra kellett lépnem kettőt, kifújni magam és úgy átnézni az életem minden szegletét, és rendet kell tennem a fejemben, még akkor is, ha ezzel oda lyukadok ki, amitől a legjobban féltem: beismerni, hogy nem, nem vagyok jól. 

Régóta éreztem már, hogy nem érzem jól magam, de nem tudtam teljesen megfogalmazni a problémáimat. Aztán persze az élet közbeszól és pünkösd hétfőn nagymamámat kórházba vitte a mentő. Nem szeretnék részletekbe menni, mert a lényeg tulajdonképpen, hogy már minden rendben és végre már haza tudtuk vinni. Eléggé megviselt ez a 12 hét, amit tulajdonképpen kórházban töltött, mert nagyon szeretem őt, rengeteg fantasztikus pillanatot köszönhetek neki, és mindenkinek ilyen nagyszülőt kívánnék. Nagyon hálás vagyok azoknak az orvosoknak és nővéreknek, akik a sokszor nehéz kórházi körülmények ellenére is erőn felül teljesítettek, segítettek és emberségesek maradtak. Anyukámra pedig extra büszke vagyok, mert úgy csinálta végig ezt az egészet, ahogyan szerintem kevesen tették volna.

Ezalatt az idő alatt úgy éreztem, hogy nem szeretnék videózni, vagy posztolni, mert egyszerűen képtelen vagyok rá. Kedvetlen voltam és elveszett, úgy gondoltam teljességgel felesleges, amit csinálok és valahogy más perspektívában láttam a dolgokat, és sikerült más fontossági sorrendet állítani az életemben, mint korábban. Inkább azt az időt is a mamával töltöttem a kórházban és egy idő után az egész átcsapott egy komolyabb online-detoxba.

Én egyébként is szeretek bizonyos időközönként visszahúzódni (hello INFJ-T személyiség), és most extra jól esett “kikapcsolni” – vagyis eltűnni picit az online térből. Az élet persze nem állt meg, és folyamatosan történtek velem a dolgok, dolgoztam, találkoztam és beszélgettem emberekkel, utaztam, programokon voltam, de ennek nem maradt nyoma, csak az enyém maradt az emléke.


Az egyik ezer éves bejegyzésemhez a képek szintén itt ezen a teraszon készültek, csak 2013-ban még máshogy hívták a helyet és egyébként is minden annyira más volt még..innen jutott eszembe néhány dolog, amin elnosztalgiáztam a blogolással kapcsolatban és úgy döntöttem, hogy megpróbálom egy bejegyzésben megfogalmazni a gondolataimat.

Nehéz ezekről a dolgokról mesélni, mert az én gondolataim is csaponganak és szeretném minél összeszedettebben leírni, hogy minél kevesebb félreértésre adjak okot, legalábbis a lehetőségekhez képest. Ez az egész blogolás dolog úgyis olyan téma, hogy mindenkinek megvan a véleménye és igazából bármibe bármit bele lehet olvasni, de azért én megpróbálom. 🙂

Amikor elkezdtem a blogot, akkor nem volt ennek semmiféle kultúrája. Beregisztráltam a blogspotra és kész is, egy alap sablonnal már el lehetett indulni. Hogy érzékeltessem mennyire korai időszakról van szó: nem volt krémmánia, de a legdurvább talán, hogy nem volt facebook se instagram. Ezt azért elég nehéz most elképzelni nem? Kizárólag a google volt, ahonnan találat érkezhetett hozzád, ezért akkoriban, aki blogot indított, az egyedül a tartalmában bízhatott. Persze kit érdekelt ez egyébként, senki nem foglalkozott még a statisztikákkal vagy hogy hányan nézik, valahogy természetesen alakult és fejlődött nem csak a blog, a tartalom, hanem vele együtt az írója is.

Az évek során folyamatosan jöttek az újabb és újabb platformok, egyértelmű volt, hogy mindenki mindenhol jelen van és én minden egyes platformot imádok. Úgy gondolom mindennek megvan a maga haszna és másra jó és élvezettel készítem a tartalmat mindenhová.

Aztán az utóbbi 1-2 évben elkezdett terjedni ez az “influencer” megnevezés, amitől engem őszintén a víz kiver. Tudjátok miért? Ma már tényleg mindenki influencer, ha feltölt legalább 5 selfie-t, de nekem mégis hiányzik a tartalom, hiányzik a kreativitás. És hiányzik a felelősségvállalás. Mert igenis óriási felelősség nyugszik mindenki vállán, aki ebben a “szakmában” tevékenykedik, és olyan érzésem van, hogy erről a többség itthon elfeledkezik.

Persze ott van a nyomás: mi hozza a nézettséget és a lájkokat? Pontosan látom én is, hogy melyik témák, képek, videók a legnézettebbek, és kicsit el is szomorít. Már rég nem az információ, tartalom és az érték a nézettség kulcsa, de akkor hová vezet ez?

Rengeteg kisebb-nagyobb dolgon való szorongásom forrása a social media, annak ellenére, hogy pontosan tudom, hogyan működik, dolgozom vele, mégis saját magamon is érzem a hatását. Többször érzem én is úgy, hogy nem vagyok elég jó, elég vékony, elég szép, elég sportos, elég satöbbisatöbbi..de mi definiálja azt, hogy mi elég? És mégis kinek kellene, hogy elég legyen?

Mára az a furcsa, ha valaki nem posztol rendszeresen, mindegy, hogy család, barát, ismerős, influencer..ha minden héten van legalább 3 kép, akkor minden rendben?


Kérlek benneteket, hogy nagyon óvatosan kezeljetek mindent, amit a social medián láttok és sose érezzétek kevésnek magatokat! Ami ott megjelenik, az mindig a legjobb kép, a legjobb pillanat és sosem lehet tudni, hogy éppen mi van a háttérben. Sose vágyakozzatok más életére, inkább a sajátotokra koncentráljatok és tegyetek meg mindent a fejlődésért! Figyeljetek oda a környezetetekre, és kérdezzétek meg a másiktól őszintén, hogy hogy van. Insta dm vagy facebook üzi helyett pedig néha annyival jobban tud esni egy telefon, ne adj isten egy személyes találkozás. Segítséget kérni pedig nem szégyen, sőt!  


Follow:
Share: